Szívből jövő útmutatás

Szerkesztett kivonat Tenzin Wangyal Rinpocse szóbeli tanításaiból, 2021 nyara

Mint tudjátok, minden gyakorlást a cá lung-gal és a kilenc tisztító légzéssel kezdünk, majd a Gurujóga-, a Menedék- és a Bódhicsitta imával folytatjuk. Ezek kulcsfontosságú alapot képeznek, amit az elvonulásokon végzünk, és tovább folytatunk a mindennapi életünkben. Szilárd meggyőződésem, hogy ez az, amit hátra lévő életünkben tenni tudunk annak érdekében, ha komoly gyakorlók akarunk lenni.

Szeretnék rámutatni arra, hogy mi emberi lények általában - és különösen a nyugatiak - hajlamosak vagyunk rá, hogy állandóan meg akarjuk változtatni a dolgokat. Némely értelemben még velünk gyakorlókkal is ugyanez a helyzet, akik közül sokakat láttam, hogy új gyakorlatokat várnak el.

Az elsajátított gyakorlatokat egy olyan megszerzett szerszámosládához hasonlíthatjuk, ami igazán jó; antik, generációkon át öröklődő; csúcsminőségű, mely értékes és hatékony, épp úgy, mint egy igazán kiváló szerszámosláda. Nos, ez a szerszámosláda az olyan gyakorlatainkat tartalmazza, mint a kilenc tisztító légzés és a cá lung. És mint bármely szerszámosláda, ez is mindig jó, ha kéznél van, mert sosem tudhatjuk, hogy pontosan mihez lesz rá szükségünk a következő pillanatban. Ha fel akarunk újítani egy százéves garázst, a szerszámosláda hasznos lesz. Ha fel akarunk újítani egy ezeréves gyönyörű templomot, akkor ugyanaz a szerszámosláda, ehhez a felújításhoz is jó lesz. Tehát, nincs számottevő különbség, hogy ez egy templom vagy egy garázs; amíg meg van a kiváló szerszámosládánk, hasznos lesz, bármit is akarunk rendbe hozni, a szentélytől kezdve az illemhelyig bezárólag.

Ilyen értelemben, e birtokunkban lévő gyakorlatok hasonlóak egy szerszámosládához, ami azért van, hogy kéznél legyen, nem azért, hogy a szerszámosládát próbáljuk állandóan cserélgetni. Ha volna egy igazán jó szerszámosládánk, arra összpontosítanánk-e, hogy állandóan cserélgessük? Nem. Megtartanánk és bármily sokféle dologhoz is kellene, használnánk. Amihez szükségünk lesz rá, az változni fog, ám maga a szerszámosláda ugyanaz marad. Viszont, ha állandóan arra összpontosítunk, hogy a szerszámosládát próbáljuk cserélgetni, akkor az nem fog működni.

Mindig megemlítem a helyi szanghákban a gyakorló csoportoknak, ha ráununk egy gyakorlatra, akkor az annak a jele, hogy valójában csak magunkat unjuk. Tehát, ahelyett, hogy állandóan azt kérdeznénk, „Melyik gyakorlatot kellene most végeznem?” egyszerűen gondoljuk át és lássuk meg, hogy jelenleg melyik gyakorlatunk megfelelő számunkra; melyik gyakorlatot kedveljük, majd egyszerűen végezzük azt. Ezt gyakorolva néhány hónap után talán ezt érezzük, „Micsoda remek gyakorlat ez, már hat hónapja gyakorlom”. Aztán újból felmerül a gondolat, „Na és most melyik gyakorlatot kellene gyakorolnom?! Ez itt a gond, tudjátok? Ez pont olyan, mintha azt mondanánk: „Ezzel az illetővel vagyok már tíz éve, nagyon boldogok vagyunk! Na és most kivel kellene együtt lennem?”. Néha az emberek így járnak el, még ha nem is mondják ki ezt. Ehelyett ezt gondolják magukban, „Boldog vagyok veled, de készen állok a változásra”.

Bár a valódi probléma az, hogy ha unjuk magunkat, akkor unni fogjuk az életet is. Ha boldogtalanok vagyunk egymagunkban, akkor boldogtalanok leszünk az életben is. Nem számít, hogy kivel vagyunk, boldogtalanok leszünk. Nem számít, hogy mink van, unatkozni fogunk. Azt gondolom, ez az, ami igazán lényeges. Nagyon fontos ezt szem előtt tartanunk. Amiről itt szó van, az a fájdalom-önazonosság, a társadalomban lévő kollektív fájdalom-önazonosság. Rendkívül nehéz megszabadulni ezektől, és követnek minket életünk végéig.

Gyakorlókként félrevihet minket az az elképzelés, hogy csupán gyakorlásainkat változtatjuk meg, ahelyett, hogy önmagunkat változtatnánk meg. Rendkívül fontos figyelmet szentelni e területre: Mennyit változtam? Végig az elvonulás alatt gyakran tettem fel a kérdést: „Az itt végzett gyakorlatok eredményeként, hogy érzitek, mi változott meg bennetek; mi az, ami meglepetést okozott; mi az, amiről korábban azt gondoltátok, hogy nem tudjátok megtenni, amit mégis megtettetek és most lenyűgöz titeket, hogy megtettétek.” Nem azt kérdeztem, hogy hány gyakorlatot cseréltünk le az elvonulás során. Valójában, mindez e gyakorlatokhoz fűződő kapcsolatotokról szól és hogy ez a kapcsolat milyen mértékben mélyült el. Tudom, hogy az elvonulás alatt a többség sokat fejlődött, sokkal jobban elmélyült a kapcsolata a lámával, a jidammal és a dákinivel. Ez nem a gyakorlásban, hanem a bennetek végbemenő változástól van.

Ez ugyanaz, mint amikor a tanító-tanítvány kapcsolatáról beszélünk. Ahogy korábban említettem, rendkívül szerencsés vagyok, hogy 50 évvel ezelőtt, amikor 10 éves voltam, találkoztam tanítómmal, Őeminenciájával Yongdzin Tenzin Namdak Rinpocsével. És igazán szerencsés vagyok, hogy sok-sok évig ugyanabban a házban laktam, vele együtt. Ő egyszemélyben volt az apám, az anyám és a barátom. Többet gondoskodott rólam, mint a szüleim; ruhákkal, étellel, tudással és szeretettel látott el engem.

És ahogy gyakran megemlítem, soha, egyetlen egy percre sem kérdőjeleztem meg őt, nem kételkedtem benne és nem bíráltam. Mindig a lehető legtisztább odaadással voltam iránta. A kolostort elhagyva, hogy Nyugatra jöjjek tanítani, a köztünk lévő új fizikai távolság nem okozott gondot számomra. Természetesen minden évben meglátogatnám őt egyszer vagy kétszer. Ám abban az esetben, ha a nepáli Triten Norbutse Kolostorba utaznék, vigyáznék arra, hogy ne lógjak rajta egész idő alatt, naponta legfeljebb csak fél órát töltenék vele, mindössze három látogatást téve, az adott utazás során. Ezt leszámítva, teljesen rendben van, ha nem látom őt személyesen. Értitek ezt? Ő bennem él, a jelenléte pedig oly erős bennem, hogy nincs nagy különbség aközött, hogy személyesen látom-e vagy sem.

Amit ezzel mondani próbálok az az, hogy mennyire fontos az emberi kapcsolat. Hogy mennyire fontos a kapcsolat minősége. És természetesen az embernek mindig magának kell dolgoznia ezeken a kapcsolatokon. A tanításokhoz, a hagyományvonalhoz, a tanítókhoz fűződő kapcsolatunk mindegyikére fontos, hogy figyelmet szenteljünk. Nyugaton a szülők és gyermekeik közötti kapcsolatok igen gyakran zavarosak. A társadalmainkban lévő egymás közti kapcsolataink pedig gyakran rendkívül énközpontúak; a mély közösségérzet és az egymás kölcsönös segítése elég csekély mértékű. Inkább nagyon elszigetelt és énközpontú. És ez gyakran tükröződik a családban. Ez hasonlóan jelenik meg a tanító-tanítvány kapcsolatában is. Ahogy a tanításhoz és a gyakorláshoz fűződő kapcsolatban is; hiányzik az odaadás, a kapcsolódás és az elkötelezettség. Hiányzik a mély bizalomérzet.

Ha a családban, a társadalomban, a tanító-tanítvány kapcsolatában vagy bármely más kapcsolatban lévő helyzet kérdéses, akkor természetesen az embernek feltétlenül elemeznie kellene a helyzetet, nem pedig vakon belemenni és tovább folytatni. Ám, ami fontos az az, hogy - személyes szinten, az ember saját életében, az én életemben, a ti életetekben - mindannyiunknak védenünk kell magunkat a társadalom-, a média- és a közösségi média negatív hatásától. Ha csak az itteni, az Egyesült Államokbeli médiát nézzük, a két fő hírcsatorna teljesen két különböző világot mutat be. De egyik oldalról sem mondja senki, hogy a másikon hazudnak. Ehelyett mindegyik azt mondja, „mi” mondjuk az igazságot.

Még a különböző buddhista irányzatok között is különböző tanok vagy hitrendszerek találhatók, melyek az igazság meghatározásának négy vagy kilenc útjához vezetnek. Természetesen az ember polarizálttá válhat némely kérdésben, ám egy bizonyos ponton el kell ismernünk az igazságot, mely mindkét oldalon létezik, tisztelnünk kell mindkét oldalt, tanulni mindkét oldaltól, egyesíteni a két oldalt, ahelyett, hogy állandóan kiélezni, elkülöníteni és énközpontúvá tenni igyekeznénk.

És ez az, amin, itt, az elvonuláson dolgozunk, ami lehet akár egy szakadék, akár egy kiélezett helyzet a szüleinkkel, a fivérünkkel, a nővérünkkel, vagy bárkivel meglévő kapcsolatunkban, akivel problémánk van, és aki felé talán még mindig negatív érzéseink vannak. Nem akarjuk fenntartani a negatív gondolatokat egyetlen személy irányában sem, amint éppen aludni-, vagy mialatt a halálra készülünk. Az együttérzés és a kedvesség érzetét akarjuk fenntartani mindenki felé ezen a földön. Ez az előkészület az a valami, amit most kell megtennünk, nem valamikor később. Ez pedig áldozatot követel. Ám néha az áldozat nem mások javát, hanem inkább az ember saját növekedését szolgálja. Azután szabadnak érezzük magunkat. És végül azt érezzük, hogy nem áldoztunk fel semmit. Kezdetben az az érzésünk, hogy elvesztettünk valamit, ám a végén úgy érezzük, hogy többet nyertünk, mint bárki képes lett volna.

Nos, a tanításhoz és a gyakorláshoz fűződő kapcsolatunk egészében, rendkívül fontos az elköteleződésünk mértéke. Ahogy közületek sokan tudják, tanítóként nagyon eltérően dolgozom, mint sok más tanító. Ez nem jobb, csak más, abban az értelemben, hogy én valóban igyekszem veletek ott találkozni, ahol éppen tartotok. Igazán próbálok megértő lenni. Például, vannak, akik számára a menedékvétel a lámában, a jidamban és a dákiniben hagyományos gyakorlata nem fontos. Ez rendben van. Mindig azon leszek, hogy a megértésetek szintjén kommunikáljak. Ez az, amit az elmúlt 32 év alatt is tettem, amióta nyugaton tanítok. Ezzel szemben, vannak, akik valódi kapcsolatot éreznek a menedék gyakorlattal. És fontos bátorítást és támogatást nyújtani, ezeknek az embereknek is. Viszont nagyon óvatos vagyok, nehogy ráerőltessem azokra, akik nem így éreznek. Számomra mindkét fél egyformán fontos.

Mint látjátok, a szándékom csupán az, hogy segítsek. Ami engem illet, nincs bennem ellenállás; mindent, amit tudok, bármikor, bárhol meg tudom osztani, fenntartások nélkül, kétségek nélkül. Csak ennyit teszek, akár személyesen az elvonuló központjainkban, akár online, vagy a Facebook-on. Ez a legfőbb dolog, amim van. Ez a legjobb dolog, amim van.