"Mély szomorúsággal osztom meg a hírt szeretett tanítónk, Őeminenciája Yongdzin Rinpocse parinirvánájának hírét. Jelenléte világító fény volt ebben a világban — alázatos, bölcs és határtalan együttérzéssel teli. Bár fizikai formája feloldódott, tanításai és áldásai tovább élnek mindazok szívében, akiket megérintett. A csendben, az elnyugodottságban, a gondolatok közötti térben — ő ott van. Mindig ott van a szívünkben.

Tisztelegjünk élete előtt úgy, hogy bölcsességét éljük" — Tenzin Wangyal Rinpocse

Az én tökéletes lámám: Egy életen át tartó önzetlen szolgálat mások javára

---

"Őeminenciája Yongdzin Rinpocse figyelemre méltó élete során minden cselekedetében, minden lélegzetvételében, minden csendjében és minden szavában az önzetlen szolgálat megtestesítője volt.

Elképzelhetetlen nehézségekkel nézett szembe - elveszítette szülőföldjét, kolostorát és sok szeretett társát a száműzetésbe való menekülése során. Egy alkalommal fegyvertűz alá kerültek, és több közeli szerzetese életét vesztette. Még őt is meglőtték, és majdnem meghalt. Mindezek ellenére az együttérzés és az egyszerűség irányfénye maradt, soha nem kereste az elismerést, és soha nem tért le az odaadás rendíthetetlen útjáról.

Soha nem kért különleges bánásmódot. A kolostorban ugyanazt az egyszerű ételt ette, mint a tanítványok. Amikor a falusiak különleges felajánlásokat hoztak, amíg mi az órákon voltunk – abban bízván, hogy majd ő maga egyedül csendben elfogyaszt az ételekből valamenyit–, ő inkább azokat nekünk tette félre. Jól ismerték őt. Megvárták, míg elmegyünk, mert tudták, hogy úgyis megosztaná velünk, az éhes tinédzserekkel. És ő mindig így is tett.

Esténként, amikor hazaértem a dialektikai órámról, már sötét volt. Ilyenkor gyakran berontottam, nagy hévvel kinyitottam az ajtót, és gondolkodás nélkül felkapcsoltam a villanyt. Rinpocse ekkor mindig gyengéden a szeme elé tette a kezét, majd elmosolyodott, és így szólt: „Ó, hát itt vagy!” Soha nem kérdezte meg, miért nem kopogok, vagy miért kapcsolom fel a villanyt olyan hirtelen. Ez a szabadság, amit a jelenlétében éreztem, most a saját fiamra, Senghé-re emlékeztet, aki ugyanolyan lendülettel ront be a szobába, ha valamire szüksége van. És ahogy Rinpocse sem bánta, én sem bánom soha.

Néha Rinpocse azt mondta: „A falubeliek momót hoztak, és félretettem neked párat.” Ő Maga sosem ette meg az összeset – mindig félretett egy adagot csak a mi számunkra, olyan csendesen, olyan szeretetteljesen. Akkoriban ez természetesnek tűnt. De most, miközben ezeket az emlékeket írom, könnyek szöknek a szemembe. Ez az egyetlen egyszerű gesztus mindent elmond arról, ki is volt ő valójában.

Másokért élt – nem kötelességből, hanem mert ez lényének természetes kifejeződése volt. Az élete maga volt a tanítás. A jelenlétében nemcsak békét éreztél – emlékeztél a saját eredendő jóságodra is.

Emlékszem egy délutánra, amikor egy látogató érkezett, hogy találkozzon „a nagy mesterrel”. Nem ismerte fel Rinpocsét az elnyűtt, kopott szerzetesi ruhájában, és megkérdezte: „Hol van a mester, és mikor tér vissza?” Rinpocse csendesen azt válaszolta, hogy a mester távol van, és megígérte, hogy átadja a látogató felajánlását — soha nem fedte fel valódi kilétét.

1986 tavaszán, miután átvettem a Geshe diplomámat, Rinpocsével és egy baráttal elutaztunk, hogy meglátogassuk Őszentségét a Dalai Lámát, mielőtt útra keltünk volna Tibetbe. Amikor beléptünk a rezidenciára, Őszentsége azonnal észrevette, milyen elnyűttek és viseltesek voltak Rinpocse ruhái. Nagyon kedvesen és törődéssel kérdezte: „Jól vagy?” A találkozó végén pedig kedvesen pénzt ajánlott fel neki új szerzetesi ruhák beszerzéséhez. De Rinpocse ezt soha nem használta fel. Ugyanazokat a ruhákat viselte továbbra is – elégedetten, magabiztosan, mindenféle igénytől mentes volt, hogy másnak tűnjön, mint igaz önmaga.

Az 1960-as évek elején, amikor Snellgrove professzor tibeti tudósokat hívott meg Londonba Rockefeller-ösztöndíjjal, Rinpocse azon kevesek egyike volt, akit kiválasztottak. Maradhatott volna Nyugaton, és elfogadhatott volna egy egyetemi pozíciót, de ehelyett úgy döntött, hazatér, hogy gondoskodjon tanítóiról, tanítványairól és azokról a falusiakról, akik számítottak rá. Londoni tartózkodása alatt szép eldobható poharakban szolgálták fel neki a joghurtot. Miután megette, elmosta és megőrizte a poharakat az ágya alatt, mondván: „A szerzeteseinknek még poharaik sincsenek – hazaviszem nekik ezeket.” Még a legapróbb dolgokban is mindig másokra gondolt. Akár idegenekkel, akár a legmagasabb spirituális vezetőkkel, Rinpocse pontosan ugyanaz maradt: alázatos, sugárzó jelenléttel és csendes méltósággal. Ezek nem ritka pillanatok voltak. Ez volt az ő lénye – napról napra, évtizedeken át.

Számomra ő több volt, mint tanító. Ő volt az alázat, az együttérzés és a felébredett jelenlét élő megtestesítője. Nemcsak szavakban, hanem minden pillantásában, minden csendjében, minden észrevétlen kedves tettében – amelyek most örökre a szívemben élnek. Mély hálával őrzöm ezeket az emlékeket. És mindannyiótoknak felajánlom őket emlékeztetőül: Az igazi nagyság nem hirdeti önmagát.

Egyszerűen csak él, ad, és eltűnik a fényben."

Ababa (Tenzin Wangyal Rinpocse), Kathmandu — 2025. június 21.

Yongdzin Rinpocse életrajza