Yongdzin Rinpocse

Őeminenciája Yongdzin Lopön Tenzin Namdak Rinpocse a Bön hagyomány legmagasabb fokozatú tanítója volt a parinirvánába távozásának időpontjáig, és úgy tartják, hogy ő volt korának, a Bön hagyományt legmélyebb szinten ismerő tudósa. Yongdzin Rinpocse 1925-ben született Khjungpo Karru-ban, a Kelet-Tibetben lévő Kham tartomány Khjunpo járásában. 7 éves korában lépett be a Tengchen kolostorba, ahol a nagybátyja már gyakorlatvezető volt. Ott kezdte meg széleskörű tanulmányait, és 14 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat.

1940-ben, 14 éves korában, a fiatal szerzetes nagybátyjával Yungdrung Ling-be, egy kiemelkedő Bön kolostorba (Közép-Tibet) utazott. 1940-42 között sok időt töltött ott, sokat segített a falfestmények területén, mivel 11 éves korában művészeti és festői képzést kapott. 1942 végén zarándoklatra ment Nepálba, és Nyugat-Tibetbe, ahonnét 1943 közepén tért vissza Yungdrung Lingbe, s ezután megkezdte filozófiai tanulmányait.

1944-től 1948-ig Yongdzin Rinpocse vezető tanára és mestere, Gangru Cultrim Gyaltsen Rinpocse, mellett élt és tanult, aki 18 éves szolgálat után, mint a Yungdrung Ling lopön-je (legfőbb tanára) vonult vissza. Yongdzin Rinpocse ezen időszak legnagyobb részében remeteként élt egy távoli meditációs barlangban a Juru Tsu tónál (Észak-Tibet), ahol Gangru Pönlob Rinpocse nyelvtant, költészetet, kolostori szabályzatot, kozmológiát tanított neki, valamint a megvilágosodáshoz vezető ösvény fázisait a szútra, a tantra és a dzogcsen szintjein. Ez idő alatt, bár nagyon lefoglalta az a tudományos kutatás, amelyet a filozófia és más tibeti hagyományok területén végzett, Rinpocse teljesítette a Ngöndro (9 előkészítő gyakorlat) 900.000-szeres felhalmozását, valamint a Dzogcsen, trekcsö és thögal gyakorlataiban mély megvalósítást ért el.

Ezen időszak befejeződésével, 1948 végén, Tsang tartományban lévő (Közép-Tibet) Menri Kolostorhoz utazott, hogy ott befejezze a gese (doktori) fokozathoz szükséges tanulmányait. Menri-ben Lopön Sangye Tenzin Rinpocse volt vezető tanítója. 1952-ben, 27 éves korában kapta meg a gese fokozatot, és még ugyanebben az évben megválasztották a kolostor lopön-jévé (legfőbb tanító), hogy folytassa mestere munkáját ebben a pozícióban. 1957-re a helyi tibetiek és az egyre sokasodva érkező kínai kommunisták közötti konfliktusok felerősödtek, ekkor Lopön Tenzin Namdak Rinpocse abbahagyta legfőbb tanítói (lopön) tevékenység. Az Észak-Tibetben található Dang-ra tó melletti Se-zhig Kolostorhoz utazott és ott elvonulásban maradt 1960-ig, a Lhászát elfoglaló kínai kommunisták elleni felkelés idejéig.

Az erőszak és a megszállás idején sok híres élő tibeti mesternek kellett elhagynia szülőföldjét, köztük Őszentsége a XIV. Dalai Lámával, és Őszentsége a Gyalwa Karmapával. Lopön Tenzin Namdak Rinpocse gyalog próbált menekülni Menri-ből egy csoport lámával és szerzetessel - közöttük volt Menri 32. apátja is - sikerült magukkal vinniük sok fontos szentiratot és ereklyét. Dél felé, India felé haladva Rinpocsét meglőtték a kínai katonák. Azt hitték, hogy meghalt, ezért a nagy mestert ott hagyták a sárban. Egyik szerzetes tanítványa segítette eljutni, egy közelben élő családhoz, akik aztán elrejtették.

Menekülése során Yongdzin Rinpocse képes volt elrejteni Nyamé Serab Gyalcen híres sztúpáját, szobrokat, értékes ereklyéket és szent tárgyakat Cochen-ben (Tibet) lévő Lug-do Drag melletti barlangban. Mikor felépült annyira, hogy folytathatta útját, sok kötetnyi szentiratot vitt magával, hogy biztosítsa fennmaradásukat. (Ezek a szent tárgyak ma már biztonságban vannak a Menri Kolostorban, Tibetben.)

A menekülő csoport, körülbelül 22 napig, csak éjjel ment, nappal rejtőzött, így érték el a szentiratkötetekkel együtt Nepál biztonságot nyújtó menedékét. Nepálban Rinpocse egy ideig Najyin Kolostorában maradt. 1961-ben találkozott a híres tibetologussal, Dr. David Shnellgrove-val, a londoni Egyetem professzorával, aki meghívta Londonba Geshe Sangye Tenzin-nel (aki később Őszentsége a 33. Menri Trizin lett) és Geshe Samten Karmay-jal együtt.

A Rockefeller Alapítvány Ösztöndíj - vendég tudósok számára - programjának keretében Lopön Tenzin Namdak először a London Egyetemen, majd a Cambridge Egyetemen tartózkodott. Ezt követően elvonulásba ment Wight szigetére egy bencés kolostorba. A három évnyi Angliában töltött idő és a Dr. Snellgrove-val való együttműködés 1967-ben érte el a csúcsát, amikor "A Bön Kilenc Útja" (The Nine Ways of Bön / Oxford University Press) megjelent angolul. Ez lett az első Bön hagyományról szóló tudományos tanulmány, ami nyugaton készült. 1964-ben Rinpocse visszatért Indiába és ott újra nyomtatta az értékes tibeti szentiratokat. Ugyanakkor felvállalta azt a nehéz feladatot, hogy alapot gyűjtsön egy Bönpo Közösség és kolostor létrehozásához Észak-Indiában.

1964-től 1967-ig Lopön Tenzin Namdak minden elképzelhetőt megtett azért, hogy életben tartsa a száműzetésben lévő Bönpo-kat és kultúrájukat. 1967-ben a Katolikus Szeretetszolgálat (Catolic Relief Service) segítségével egy darab földet vásárolt Dolanji mellett (közel Solan-hoz, Himacsal Prades Északnyugat-India) és ott kezdték felépíteni a tibeti közösséget, iskolát és kolostort.

Mély szomorúsággal tudatjuk, hogy szeretett tanítónk, Őeminenciája Yongdzin Rinpocse a parinirvánába tért

"Mély szomorúsággal osztom meg a hírt szeretett tanítónk, Őeminenciája Yongdzin Rinpocse parinirvánájának hírét. Jelenléte világító fény volt ebben a világban — alázatos, bölcs és határtalan együttérzéssel teli. Bár fizikai formája feloldódott, tanításai és áldásai tovább élnek mindazok szívében, akiket megérintett. A csendben, az elnyugodottságban, a gondolatok közötti térben — ő ott van. Mindig ott van a szívünkben.

Tisztelegjünk élete előtt úgy, hogy bölcsességét éljük" — Tenzin Wangyal Rinpocse

Az én tökéletes lámám: Egy életen át tartó önzetlen szolgálat mások javára

"Őeminenciája Yongdzin Rinpocse figyelemre méltó élete során minden cselekedetében, minden lélegzetvételében, minden csendjében és minden szavában az önzetlen szolgálat megtestesítője volt.

Elképzelhetetlen nehézségekkel nézett szembe - elveszítette szülőföldjét, kolostorát és sok szeretett társát a száműzetésbe való menekülése során. Egy alkalommal fegyvertűz alá kerültek, és több közeli szerzetese életét vesztette. Még őt is meglőtték, és majdnem meghalt. Mindezek ellenére az együttérzés és az egyszerűség irányfénye maradt, soha nem kereste az elismerést, és soha nem tért le az odaadás rendíthetetlen útjáról.

Soha nem kért különleges bánásmódot. A kolostorban ugyanazt az egyszerű ételt ette, mint a tanítványok. Amikor a falusiak különleges felajánlásokat hoztak, amíg mi az órákon voltunk – abban bízván, hogy majd ő maga egyedül csendben elfogyaszt az ételekből valamenyit–, ő inkább azokat nekünk tette félre. Jól ismerték őt. Megvárták, míg elmegyünk, mert tudták, hogy úgyis megosztaná velünk, az éhes tinédzserekkel. És ő mindig így is tett.

Esténként, amikor hazaértem a dialektikai órámról, már sötét volt. Ilyenkor gyakran berontottam, nagy hévvel kinyitottam az ajtót, és gondolkodás nélkül felkapcsoltam a villanyt. Rinpocse ekkor mindig gyengéden a szeme elé tette a kezét, majd elmosolyodott, és így szólt: „Ó, hát itt vagy!” Soha nem kérdezte meg, miért nem kopogok, vagy miért kapcsolom fel a villanyt olyan hirtelen. Ez a szabadság, amit a jelenlétében éreztem, most a saját fiamra, Senghé-re emlékeztet, aki ugyanolyan lendülettel ront be a szobába, ha valamire szüksége van. És ahogy Rinpocse sem bánta, én sem bánom soha.

Néha Rinpocse azt mondta: „A falubeliek momót hoztak, és félretettem neked párat.” Ő Maga sosem ette meg az összeset – mindig félretett egy adagot csak a mi számunkra, olyan csendesen, olyan szeretetteljesen. Akkoriban ez természetesnek tűnt. De most, miközben ezeket az emlékeket írom, könnyek szöknek a szemembe. Ez az egyetlen egyszerű gesztus mindent elmond arról, ki is volt ő valójában.

Másokért élt – nem kötelességből, hanem mert ez lényének természetes kifejeződése volt. Az élete maga volt a tanítás. A jelenlétében nemcsak békét éreztél – emlékeztél a saját eredendő jóságodra is.

Emlékszem egy délutánra, amikor egy látogató érkezett, hogy találkozzon „a nagy mesterrel”. Nem ismerte fel Rinpocsét az elnyűtt, kopott szerzetesi ruhájában, és megkérdezte: „Hol van a mester, és mikor tér vissza?” Rinpocse csendesen azt válaszolta, hogy a mester távol van, és megígérte, hogy átadja a látogató felajánlását — soha nem fedte fel valódi kilétét.

1986 tavaszán, miután átvettem a Geshe diplomámat, Rinpocsével és egy baráttal elutaztunk, hogy meglátogassuk Őszentségét a Dalai Lámát, mielőtt útra keltünk volna Tibetbe. Amikor beléptünk a rezidenciára, Őszentsége azonnal észrevette, milyen elnyűttek és viseltesek voltak Rinpocse ruhái. Nagyon kedvesen és törődéssel kérdezte: „Jól vagy?” A találkozó végén pedig kedvesen pénzt ajánlott fel neki új szerzetesi ruhák beszerzéséhez. De Rinpocse ezt soha nem használta fel. Ugyanazokat a ruhákat viselte továbbra is – elégedetten, magabiztosan, mindenféle igénytől mentes volt, hogy másnak tűnjön, mint igaz önmaga.

Az 1960-as évek elején, amikor Snellgrove professzor tibeti tudósokat hívott meg Londonba Rockefeller-ösztöndíjjal, Rinpocse azon kevesek egyike volt, akit kiválasztottak. Maradhatott volna Nyugaton, és elfogadhatott volna egy egyetemi pozíciót, de ehelyett úgy döntött, hazatér, hogy gondoskodjon tanítóiról, tanítványairól és azokról a falusiakról, akik számítottak rá. Londoni tartózkodása alatt szép eldobható poharakban szolgálták fel neki a joghurtot. Miután megette, elmosta és megőrizte a poharakat az ágya alatt, mondván: „A szerzeteseinknek még poharaik sincsenek – hazaviszem nekik ezeket.” Még a legapróbb dolgokban is mindig másokra gondolt. Akár idegenekkel, akár a legmagasabb spirituális vezetőkkel, Rinpocse pontosan ugyanaz maradt: alázatos, sugárzó jelenléttel és csendes méltósággal. Ezek nem ritka pillanatok voltak. Ez volt az ő lénye – napról napra, évtizedeken át.

Számomra ő több volt, mint tanító. Ő volt az alázat, az együttérzés és a felébredett jelenlét élő megtestesítője. Nemcsak szavakban, hanem minden pillantásában, minden csendjében, minden észrevétlen kedves tettében – amelyek most örökre a szívemben élnek. Mély hálával őrzöm ezeket az emlékeket. És mindannyiótoknak felajánlom őket emlékeztetőül: Az igazi nagyság nem hirdeti önmagát.

Egyszerűen csak él, ad, és eltűnik a fényben."

Ababa (Tenzin Wangyal Rinpocse), Kathmandu — 2025. június 21.