A „Senki” jobban ismeri a lét eme teljességét

Szerkesztett kivonat Tenzin Wangyal Rinpocse a 3 Doors akadémiának adott tanításából, 2023. december

A tanításokban újra és újra felmerül a bölcsesség és az együttérzés kétrétű tárgya, két igen egyszerű téma. Nagyra becsülöm Őszentsége a Dalai Láma tanítását, és mindannyiunk számára teljesen világos, hogy a Dalai Láma milyen nagy hangsúlyt fektet az együttérzés szemléletére. Igen közismert e téma miatt és híressé vált még az együttérzésről adott tanítása miatt is. A bölcsességről és a súnjatáról - vagyis az ürességről - szintén ad tanítást; azonban e tanítások még nem öleltek fel olyan széles közönséget, mint az együttérzésről adott tanításai.

Azt hiszem ennek igencsak megvan az oka. Megtapasztalom, amikor a ”fájdalom-test” és a “senki”-nek lenni fogalmáról beszélek azoknak, akik a nyugati pszichológiával, valamint a nyugati terápiával vannak átitatódva. A beszélgetés kezdetén úgy tűnik, mintha minden remekül menne. Ám amikor mélyebbre merülünk eme fogalmakban, kezdem érzékelni, hogy ez nincs ínyükre, és nem tudnak ezzel mit kezdeni, esetleg kérdéses számukra. És ez akár odáig is fajulhat, hogy még attól is félnek, hogy csupán elgondolkodjanak rajta. Félni egy fogalomtól, csak azért, mert más lehet, mint amit megszoktunk, kissé furcsának tűnik számomra. Én magam is szembekerülök azokkal a pillanatokkal, amikor az embereknek egyszerűen nehézségeik vannak egy fogalommal.

Szóval, szeretnék egy kicsit többet beszélni ezekről, a “senki”-létünk-; és a fájdalom-önazonosság fogalmáról. Csak hogy tisztázzuk, ez nem valami, amit én találtam ki, vagy csupán megálmodtam, esetleg kigondoltam. Ezek valóban a tanításokból származnak, melyek a forrásművek. És ez tűnik a legfontosabb pontnak az ember ön-átalakításához. A legfontosabb pont, ugyanakkor a leginkább figyelmen kívül hagyott is. Teljességgel úgy gondolom, hogy az igazi átalakítás terminológiáiban, kifejezetten ez a kulcs, és hogy enélkül nincs igazi átalakítás, nincs meg a teljes periódus. Ez inkább az átalakítás csak egyik fajtája lenne, például egy bizonyos fájdalom csupán egy másik fájdalommá-; egy nagyobb fájdalom kisebb fájdalommá-; sok fájdalom kevesebb fájdalommá-; egy összezavaró fájdalom tisztább fájdalommá való átalakítása lenne. Valódi értelemben azonban, ezen átalakítások egyike sem szabadít meg a fájdalomtól. Ehelyett, csak a fájdalom-önazonosság egy új verziójába fog átvinni minket, amibe ismét beleragadhatunk.

Viszont, a fájdalom-önazonosság ezen új verziója mindig jónak tűnik, ennek az új verziónak a kezdeti, a mézesheteket idéző szakaszában. De egy nap ez az exünké válik, és hasonló tapasztalataink lesznek ezzel a fájdalom-önazonossággal, ugyanúgy, mint a többi exünkkel (a többi fájdalom-önazonossággal). Ami akkor oda vezethet, hogy ismét magunkra veszünk egy másik, egy új, egy jobbnak tűnő fájdalom-önazonosságot, aztán előről kezdjük az egész folyamatot újra és újra. Ez a szamszára végtelen története.

Nos, szeretnék erről egy kicsit beszélni. Két tibeti szakszavunk van erre: a nang-dzin és a dak-dzin. A nang-dzin a belső megragadással kapcsolatos. És hasonlóan, dak-dzin a téves én-érzet megragadását jelenti. Tehát a nang-dzin/dak-dzin az ember azon megragadását, amivel ideiglenesen azonosul, állandóként jellemzi. Pedig ez az azonosulás semmiképp sem lesz maradandó, mert minden fájdalom-önazonosságnak ez a természete.

Viszont van egy másik önazonosság, amit a felsőbbrendű énnek nevezhetünk, ami a „senki” - s habár ez nem fog tetszést aratni, akkor is kimondom, hogy ezek vagyunk. Ez a mi felsőbbrendű énünk, ami a “senki”, ez a lehetőség arra, hogy bárkivé legyünk. Ez a “senki”, ami nem más, mint igaz önmagunk, a lehetőség arra, hogy bárkivé legyünk. És ha nem értjük ezt meg, ha nem fedezzük ezt fel, akkor mindig valamivel azonosítjuk magunkat, ami valaki. És mivel ez a valaki fél attól, hogy “senki” legyen, ezért ez a valaki mindig gyengébb rész lesz arra, hogy legyünk, mint a “senki”. Ez (a valaki) jelentéktelenebb, gyengébb, elkülönültebb, korlátozottabb és feltételekhez kötöttebb. Tehát, ezért nevezzük ezt fájdalom-önazonosságnak: mivel ez valahogy egy silányabb állapottal azonosul. Egy feltételekhez kötött állapottal.

Vegyünk példának egy gyerekkori traumát, ami egy egyén gyerekkorában történt, és ami magával vont egy vagy néhány nagyon erős, megdermedt önazonosságot. Ez a megdermedt önazonosság megrekedve marad az illető egész felnőtt korában, egész életben. És ez az önazonosság mindig bezavar bármely új helyzetbe, bármely lehetőséggel teli helyzetbe, az egyén bármely kiterjedésének én-érzetébe, bármely út felfedezésébe; mindig bezavar. Ami megnyilvánul az: a NEM TUDOM MEGTENNI! Nem akarok odamenni. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok gondolni rá. Nem tudom megcsinálni. Ami mindig egy korlátoltság. Ez az önazonosság - ami az én egy traumatizált érzete - fagyott, korlátolt, feltételekhez kötött, megrekedt. Emiatt, ez nem képes túllépni a határokon, kiterjedni, meghaladni vagy megszabadulni. És ezért szenvedünk. Megláthatjuk a kiterjedés néhány lehetőségét, ám nem jutunk a végére, mert egy nagyon erős önazonosság ez, amibe bele vagyunk ragadva.

Leegyszerűsítve, amit mondani próbálok az a következő: a fájdalom-önazonosság mindig azonosul a korlátoltsággal és a bennünk lévő silányabb részekkel. Ez azonosul az, az akik vagyunk némely korlátolt érzetével - ami jelentéktelenebb, mint az, akik vagyunk, gyengébb, mint az, akik vagyunk, sokkal inkább hiányt szenved a teljességben vagy a minőségekben, mint az, akik vagyunk. Ez az, amivel azonosítjuk magunkat, ez a fájdalom-önazonosság.

E fogalmak rámutatnak, hogy tévesen azonosítjuk magunkat valamivel, ami silányabb. Ám ha tudjuk, hogy ez a helyzet, akkor nem vesszük túl komolyan, hogy azonosítsuk magunkat ezzel; nem ragadunk bele túlságosan. Rájövünk, hogy nem igaz, hogy a gyengeségünk az, ami vagyunk, hanem inkább, hogy a teljességünk az, ami vagyunk, az erőnk az, ami vagyunk. Felismerjük, hogy a hatalom, amit talán akkor érzünk, amikor embereket vagy helyzeteket irányítunk, nem valódi erő. Hanem inkább az a képesség, hogy elengedjük a hatalmat, az a mi igazi erőnk. Sokkal jobb felismerni, hogy "Ohó, van egy igény bennem az irányításra, és ez az igény az irányításra, valamint, hogy érezzem, hogy én irányítok, olyan érzés, ami erővel tölt el". Viszont, ez nem erő; ez gyengeség.

Mégis, rendszerint az ellenkezőjét tesszük; ahelyett, hogy felismernénk ezt, mint gyengeséget, erőként azonosítjuk. És emiatt megtartjuk amíg ez ki nem rúg minket, amíg a rendszer ki nem rúg minket, amíg az élet ki nem rúg minket vagy amíg a karma ki nem rúg minket. Tehát, azt tapasztaljuk, hogy ez most épp nem lehetséges, vagy azt, hogy jó kézben tartani a dolgokat. Sokkal jobb elengedni a hála, a béke és az öröm nagy érzetével. És ez a helyzet még az ember öregedésére, betegségére és halálára vonatkozólag is.

Az utolsó, amit elengedünk az a híres halálra vonatkozik. Nincs hatalmunk felette. Amikor eljön a pillanat, két választásunk van, szenvedünk míg próbáljuk irányítani, vagy hálásan magunkhoz öleljük és elengedjük az irányítást, megadva magunkat az állandótlanság igazságának. És bizonyos, hogy akik megadják magukat az állandótlanság igazságának, azok békében vannak. Az én-érzetük tovább terjed ennél a testnél; az én-érzetük tovább terjed a haldoklás eme pillanatánál; az életérzésük tovább terjed, az élet e végénél. Az élet folytatódik; ez az életérzésük. És kapcsolódásuk, létezésük, túl nyúlik ezen a halálon, túl nyúlik ezen az életen, és túl nyúlik bármely másik életen. Kiterjedt én-érzettel rendelkeznek. Ez az ő erősségük.

Most épp arról beszélgetünk, hogy engedjük el az életünk irányítását és engedjük el a haldoklás folyamatának irányítását. Meg tudom érteni, ha azt mondjátok: - Nem akarok fejest ugrani ebbe a nagy témába, viszont el tudom kezdeni amikor vacsorázni megyünk a párommal. El tudom engedni ezt. Azt fogom mondani neki: ma este oda megyünk vacsorázni, ahova te szeretnél. És könnyed örömmel és szeretettel e személy iránt, akivel együtt vagyunk, biztos nem szenvedünk el negatív következményeket attól, hogy olyan ételt eszünk, amit ő imád vagy, hogy olyan helyen vacsorázunk, amit ő kedvel, ám mi máskülönben talán nagy ívben elkerülnénk ezeket. Biztosan nem lesznek negatív következményei, mert ez kétségtelenül gazdagítani fogja a jóllétünket.

Nos, gondoljunk néhány ilyen pillanatra. Csak engedjük el az irányítást. Aztán megtapasztaljuk: „Ezek a kis dolgok fontosak nekem, és boldog vagyok, hogy gyakorolhatom ezeket.” Tehát, el tudjuk engedni ezeket a kis ügyeket, amiket általában irányítanánk. Ezután tovább léphetünk az életünkben lévő nagyobb dolgok felé. Még az is lehet, hogy mókás lesz egy napirendet készíteni az elengedni való nagyobb dolgokról, és hajlandóak leszünk megváltoztatni azokat a dolgokat, amiket egyébként fontolóra sem vettünk volna, hogy megváltoztassuk. Ez nem arról szól, hogy minden egyes változtatást, amit megteszünk, szükségképpen valami jobbra változtatunk. Azonban, ha megtesszük, az kétségtelenül megerősíti ama képességünket, hogy távol tartsuk magunkat attól az önazonosságtól, amibe beleragadtunk. Ezek azok az önazonosságok, melyekre fájdalom-önazonosságként utalok. És amiből nagyon sokkal rendelkezünk.

Az, hogy kiszabadítjuk magunkat a megrekedtségből, visszavezet minket ehhez az egyszerű önazonosság érzethez. Manapság az emberek sokat beszélnek a minimalista életstílus eszméjéről, ez a gyönyörű életérzés még egyszerűbb. Éppen azon gondolkodtam, ma ahogy kint ültem ennek a kis szállodának a verandáján - ahol megszálltam arra az időre, amíg itt Bankokban tanítok - hogy itt van ez a heves esőzés és én csak ülök kint a verandán. Néztem ezeket a trópusi fákat, ott azt a kis medencét és az esőt. Senki sem volt a közelben, csak én ültem ott. Aztán a portás jött megkérdezni, nem szeretnék-e beülni. Mondtam, hogy nem-nem, itt szeretnék kint ülni. Olyan örömteli volt, mind ez, az eső és a megcsillanó fényfröccsenések, melyeket az esőcseppek keltettek a medence vízének felszínén. Oly gyönyörű! Aztán arra gondoltam, ez az, amire mindannyiunknak szüksége van. Mindannyiunknak arra van szüksége, hogy a lehető legnagyobb örömmel éljük át a parányi dolgokat. Mert annyira hozzá vagyunk szokva, hogy parányi örömmel éljük át a legnagyobb dolgokat. Ezután ez az a gyakorlat, amit fel kell fedeznünk: az élet apró dolgainak a nagy-nagy megbecsülését. Csak legyünk nyitottak, figyeljünk és meg fogjuk látni.