A lét elnyugodottságában való időzés gazdagsága

Szerkesztett kivonat Tenzin Wangyal Rinpocse 2021-es tavaszi tanításaiból

Így vagy úgy mindannyian megértjük azt, hogy pihenésre van szükségünk, igaz? Amikor csak tehetjük, mindent megteszünk, hogy kikapcsolódhassunk. Emberi lényként azonban - és ez különösen jellemző a nyugati kultúrában - általában nem adunk engedélyt magunknak arra, hogy egyszerűen csak létezzünk. Nem engedjük meg magunknak, hogy örüljünk, hogy megpihenjünk, hogy senkik se legyünk, hogy ne legyünk sikeresek. Valahogy ezt nem engedjük meg magunknak. Itt nyugaton jól látható, hogy a szülők már a gyermekkortól fogva folyamatosan elvárások elé állítják gyermeküket, mondván: jobbnak kell lenned, jobban kellene ezeket a dolgokat csinálnod, jobb jegyeket kellene szerezned, legyen jobb a teljesítményed, takarítsd ki szebben a szobádat. Így bizonyos értelemben, nem számít, mennyire jól csináljuk a dolgunkat, úgy tűnik, az soha nem elég jó. Ennek eredményeképpen kifejlesztjük magunkban a nem vagyok elég jó érzetét. Jobbnak kell lennem. Aki vagyok, az nem számít. Elkezdjük azt hinni, hogy a teljesítményünk számít, valamint az, hogy milyen bizonyítványt szerzünk és hogyan látnak minket a társadalomban. Az emberek neveltetésük során ezt az üzenetet kapják.

Ennek eredményeképpen, már korán elkezdjük magunkat azonosítani azzal, amit gyengeségnek vagy feltételeknek hívunk. A gyengeségek és a feltételek azok a jellemzők, amelyekkel már gyermekkorunktól kezdve azonosítjuk önmagunkat, ahelyett, hogy a szabadsággal vagy az erősségeinkkel azonosulnánk. Mindezt az arra irányuló erőfeszítés kíséri mindig, hogy jobbak legyünk vagy jobban csináljunk dolgokat, anélkül, hogy felismernénk: valószínűleg elég jók vagyunk. Mindennek során nem vesszük figyelembe azt, hogy ha növekedésre vagy fejlődésre van szükség, az mindig arról a helyről jön, ami van, és nem onnan, ahova igyekszünk eljutni.

Évek óta hangsúlyozom, és ezt személyesen gyakorlom is, hogy szenteljünk több figyelmet az alvásnak és a semmittevésnek. Mondjuk, hogy éppen csodálatos napunk van, elmegyünk kirándulni, látjuk a gyönyörű napot és eget és a család jól érzi magát együtt. És akkor hirtelen azt érezzük: Ó, csinálnom kell valamit! Dolgoznom kellene! És amikor ez az érzés megjelenik, elveszítjük a kapcsolatot az adott pillanattal. Ez a folyamatosan „csinálnom kellene valamit” betegsége, ami a nem teljesség helyéről fakad. Nagyon különbözik attól, amikor hagyjuk, hogy teljes értékű cselekedeteink legyenek, telve spontaneitással, örömmel, amelyek mind a teljesség helyéről jönnek. Látjuk, hogy amikor a nem teljesség helyéről kiindulva cselekszünk, rengeteg erőfeszítést teszünk, ami kimerít minket és nincs eredménye. Azonban mikor a teljesség helyéről indulunk, nincs erőfeszítés, nagyon jól szórakozunk és sok mindent elvégzünk. Szóval, melyiket választjátok? Ezt meg kell kérdeznem, mivel abban az esetben, ha az az üzenet úgy megy át, hogy pihenj és majd elrendezed a dolgokat, a nyugati tudat erőfeszítést tesz arra, hogy elnyugodjon, csak azért, hogy elrendezze a dolgokat. De nem ez a szándékunk. A szándékunk az, hogy megpihenjünk. A szándékunk a létezés megélése, nem az, hogy folyamatosan próbálkozzunk elérni valamit, vagy valakivé válni.

Nagyon tisztán emlékszem egy esetre, amikor vonaton utaztam Olaszországban sok évvel ezelőtt. Ez akkor történt, amikor a mobiltelefonok kezdtek népszerűvé válni. Egy olasz úriember ült velem szemben, és látszott rajta, hogy annyira izgatott, hogy nem tud nyugton megmaradni. A nyugalomra való képtelenséget a telefon használatán keresztül fejezte ki. Rendben, én megértem, hogy néha fel kell hívnunk valakit. Ilyenkor lebonyolítjuk a hívást és azzal foglalkozunk, ami fontos. Azonban úgy tűnt, hogy ez az úriember végig böngészte a teljes névjegyzéket, egyiket a másik után, azt gondolva, hogy „Na, most kit hívjak fel?”, mert nem tudott egyszerűen csak önmagával lenni. Valakit folyamatosan fel kellett hívnia. Felhívta az első számot - foglalt volt. Akkor legörgetett a következő névjegyhez és ráklikkelt – nem volt válasz. A harmadik szám - foglalt. Negyedik – nincs válasz. És így folytatta hosszú ideig teljesen sikertelenül.

Egyértelmű volt, hogy neki igazából önmagát kellene felhívnia. Ő volt az, akinek igazán szüksége volt a hívásra, mert nagyon elkeseredett volt. Elkeseredett, mert senki nem akart hallani róla. Lehetséges, hogy az univerzum visszatartotta az összes felet a válaszadástól, csak őmiatta? Az univerzum esetleg úgy kommunikált vele azáltal, hogy nem volt válasz a hívásaira, hogy egy bizonyos ponton átmenjen neki az üzenet: Hívd fel önmagad! Hallgasd önmagad! Halld meg önmagad! Magányos vagy, nem látod? Fájdalmat érzel, nem látod? Ha megpróbálsz felhívni valaki mást, aki nem elérhető, hogy meghallgasson, az nem segít. Ha azt szeretnéd, hogy meghallgassanak, önmagadra kell figyelned. Lassíts. És az elnyugodottságban figyelj oda a fájdalmadra, halld meg a fájdalmadat. Abban a pillanatban, amikor meghallod a fájdalmadat, amikor elismered a fájdalmat, mindenki elkezd majd visszahívni telefonon. Ez az igazság.

Rengetegszer, különbözőképpen mondtam már el ezt újra és újra, és bízom benne, hogy egyre jobb és jobb módokat találok arra, hogy beszéljek nektek ezekről a dolgokról. Önmagatok benső oldalát kell meghallanotok, azt, akinek annyira szüksége van a hívásra. Amikor ilyen módon halljátok meg önmagatokat, akkor mások is biztosan figyelnek rátok.

Vagyis, egy bizonyos értelemben, mindig jó, ha önmagunkba nézünk. Ott találjuk meg a legjobb tulajdonságainkat és onnan tudjuk a legjobbat nyújtani, és ez minden, ez elég! Ha olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik állandóan többet várnak el tőlünk, mint amire képesek vagyunk, akkor tartsunk tőlük távolságot, mert ez egy bizonyos fajta betegség. Végső soron egyensúlyra van szükségünk az életben.

Van egy indiánról szóló példabeszéd, aki a függőágyban fekve boldogan élvezte a délutáni nap fényét az arcán. Egy arra haladó üzletember meglátta, odament hozzá és beszélgetést kezdeményezett vele, bátorítván őt arra, hogy dolgozzon többet. Az indián azt kérdezte: “Miért?”, “Hogy több pénzed legyen”, válaszolta az üzletember. Az indián a függőágyban újra megkérdezte: “Miért?”, “Hogy sikeres legyél és előrébb juss az életben”, ösztönözte az üzletember. Újra a válasz: “Miért?”, “Hogy gazdag ember legyél és nyugdíjba vonulhass!”, kiáltott fel. “Miért?”, válaszolta az indián. “Miért?”, kérdezte az üzletember. “Azért, hogy élvezhesd az életet!” Az indián csak elmosolyodott és azt mondta: “Miért kellene mindezt az őrültséget megtennem, keresztülmennem az összes fájdalmon és szenvedésen, hogy végül oda jussak, ahol most vagyok?”

Látjátok, hogy néha a fájdalomidentitásunk céljai megakadályozzák a kapcsolódást és a fejlődést. A fájdalomidentitás céljai között mindig szerepel az, hogy találjunk egy olyan szituációt és konfliktust, ahol a fájdalomidentitás tovább tud létezni. A fájdalomidentitásnak mindig konfliktusra van szüksége.

Az egyik leggyönyörűbb dolog, ami történt velem az elmúlt évben, mivel sokat voltam otthon, az, hogy élvezhettem azt, hogy a természetben lehetek. Húsz vagy harminc évvel ezelőtt hajlamos voltam azt mondani, hogy Ó, tudom, hogy szereted a természetet, de tenned kell valamit vagy történnie kellene valaminek. Most már teljesen másképp érzek. Amíg a természetben vagyok, az az érzésem van, hogy ez AZ! Nyolc órán keresztül túráztam és … ez AZ! Nyolc óra, képzeljétek csak el! (nevet) És olyan örömet érzek, ami egy tinédzser örömével ér fel, aki életében először látogat el Disney World-be! Úgy érzem magam, mint egy izgatott kisgyerek, amikor elindulok túrázni. És nem érzem azt, hogy az időmet vesztegetném, hiszen a tér olyan mértékben táplál. Lehet, hogy nincs túl sok kreatív ötletem abban a pillanatban, de van egy kreatív ötletem, az az egyetlen ötlet és az egyetlen helyes ötlet. És abból minden megnyilvánul, erőfeszítés nélkül.

Végül visszatérve a legfontosabb ponthoz: adjunk egy kis szünetet a tudatunknak, és onnan engedjük meg, hogy a minőségek spontán életre keljenek. Amikor ezek a megfelelő helyről érkeznek megbízhatunk bennük, - jobban, mint bármely más ötletben, amely erőfeszítés árán születik.

Eredeti angol forrás: The Richness of Resting in Being